A MEOSZ-nak köszönhetően hétfőn volt szerencsém részt venni egy tréningen, amit A Fogyatékos Emberek Szervezeteinek Tanácsa rendezett, és Dr. Nagy-Nádasdi Anita Rozália, a MEOSZ jogásza tartott.
A tréning célja, hogy (mi mozgássérültek) megismerjük a jogainkat az EU-n belül, és hogy tudjuk, milyen szervezethez/kihez fordulhatunk, ha sérelem ér minket.
Amiért ez a bejegyzés megszületett, az az, hogy meséljek erről a napról, és hogy leírjam azokat a gondolatokat, amik már csak a tréning után jutottak az eszembe.
Jó hangulatú tréning volt remek csoporttal, és érezhető volt, hogy Rozinak is igazán szívügye ez a képzés. Külön nagy hangsúlyt fektettünk a mozgássérült utasok jogaira az EU-n belül, és a mozgássérült nők jogaira is. De fontos volt arról is beszélni, hogy az egészségügyi szolgáltatások milyen lehetőségeket nyújtanak az EU-n belül, és hogy a fiataloknak milyen lehetőségeik vannak a továbbtanulás és a munka világában.
Szó esett arról is, hogy bár ezek EU-ban érvényes jogok, a különböző országok sokszor más-más, sajátos, értelmezésben használják.
Például nem lenne kötelező 24 órával az utazás előtt jelezni az utazási szándékunkat, de ez Magyarországon (és más országokban is) egy bevett szokás a nem megfelelő infrastruktúra miatt.
Igazi csapatmunka volt az egész nap, repkedtek a pozitív és negatív példák is a témákban, utóbbiakat jól kivesézve, hogy milyen lehetőségeink lettek volna az adott helyzetben, milyen kártérítésre lettünk volna jogosultak, vagy hogyan érvényesíthettük volna az akaratunkat.
Az utazással kapcsolatos negatív tapasztalatoknál azt hiszem, fontos, hogy különbséget tegyünk a rendszer okozta sérelem és az emberi tényező között.
Mert az is lehet negatív élmény, ha a buszon nem adja át senki a helyét nekünk, pedig szükségünk lenne rá, de az is negatív élmény, ha nem érkezik meg az előre megrendelt és ígért akadálymentes vonat, és ezért egy éjszakát egy idegen ország idegen városának vasútállomásán kell tölteni.
A különbség az, hogy az első esetben jogi lépéseket nem igazán lehet tenni, legfeljebb érzékenyíteni az embereket, hogy ne legyenek közömbösek egymással, míg a második esetben már joggal követelhetünk kártérítést.
A másik nagy téma, a női jogok, terén arra jutottunk, hogy szükség lenne arra, hogy a minket ért atrocitásokról beszéljünk (akár fizikai bántalmazásról van szó, akár munkahelyi diszkriminációról például, de skála igen széles), de sokszor nem tesszük meg, mert félünk a megbélyegzéstől, vagy egyszerűen csak úgy gondoljuk, hogy ez „normális” és „mindenki mással is megtörténik”. Úgy érzem, azért nem beszélünk a problémáinkról, minket ért sérelmekről, mert sokszor panaszkodásnak hat a másik számára, és kényelmetlenül érezzük magunkat, hogy lépést tegyünk az ügyben.
Pedig fontos lenne ezekről beszélni, hangot adni a minket ért sérelmekről, mert csak akkor van lehetőség törvényileg is szabályozni ezeket a helyzeteket.
Ezzel kapcsolatban az „Egyesült Nemzetek Szervezetének a nőkkel szembeni hátrányos megkülönböztetés felszámolásával foglalkozó Bizottsága” (CEDAW) adott ki egy útmutatót a fogyatékossággal élő személyek szervezetei számára, többek között arról, hogy hogyan tudnak panaszt tenni.
Ezzel kapcsolatban később még biztosan fogok írni.
Összességében egy nagyon jó és tanulságos nap volt, örülök, hogy megismerhettem a résztvevő embereket. Remélem, legközelebb is lesz lehetőségem ehhez hasonló tréningekhez.
Bea