Blog Érzékenyítés

Elfogadtad már magad? Soha

Elfogadni önmagunkat egy örökös harc, magunkkal, a környezetünkkel, meg úgy egyáltalán.

Ha az ember valamilyen fogyatékossággal él, akkor ez talán még inkább igaz, hiszen nem csak az esetleges plusz kilókkal, fénytelen vagy éppen túl zsíros hajjal kell elfogadnia magában, de azt is, hogy bizony másban is különbözik az embertársaitól, ami a korábban említettektől sokkal szembetűnőbbek lehetnek. Elvégre az ember sokszor hamarabb felfigyel egy kerekesszékre, mint arra, hogy a benne ülő bőre szárazabb, mint egy topmodellé.
Bár magát az állapotot alapvetően el lehet és el is kell fogadni, de ennek több szintje, és formája van.
Eleve nem mindegy, hogy milyen fajta fogyatékról van.

  • Ép testben sérült szellem
  • Sérült testben ép szellem
  • Sérült testben sérült szellem

Továbbá az sem mindegy, hogy az embernek ezek veleszületett betegségek, vagy valamilyen baleset során vesztette el valamilyen képességét. Például aki egy autóbaleset miatt kerekesszékbe kerül élete hátralevő részére, az valószínűleg nehezebben fogadja el, hogy többé nem sétálhat, mint az, aki születésétől fogva ebben a helyzetben van. 

Én mindig is azt mondtam, hogy nekem ez az állapot a normális. A saját lábamon járok, de nem tudok futni, ugorni, és az El Camino nekem 30 nap helyett hónapokba telne, ha le akarnám gyalogolni mind a kb. 800 km-t (ez a francia útvonal, ennél rövidebb és hosszabb is van, de ez a legnépszerűbb útvonal.) Mindezt azért mondom, mert NEKEM, az én testemnek valóban ez a normális. Azzal pedig hiába ostoroznám magam, mennyivel különbözöm az átlag szerinti normálistól, mert soha nem leszek olyan, mint egy “egészséges” ember. Ha folyamatosan erre emlékeztetném magam akkor soha nem békélnék meg saját magammal, és nem tudnám elfogadni azt, amilyen vagyok.
Persze ennek ellenére is voltak, vannak és lesznek olyan helyzetek, amikor az ember eszébe jut. hogy ő különbözik a másiktól. Amikor olyan helyzetbe kerülnek, amit nem lehet olyan egyszerűen megcsinálni, mint másoknak. Amikor kerülő út kell, amikor más módot kell találni. Ettől olyan nehéz a teljes elfogadás, ezektől az apró kis pillanatoktól. Amikor egy kerekesszékes az alacsony padlós buszra vár, mert a hagyományos, régi típusúra nehezen tud felszállni. Vagy amikor egy túrára nem tudok elmenni, vagy helyekre nem tudok felmenni, mert túl hosszú, vagy túl meredek az oda vezető út. De az amputált végtaggal élő embereknek is éppúgy el kell végezniük a dolgukat, és élniük kell az életet. Persze mint tudjuk, lehetetlen nincs, csak tehetetlen, de ezek azok a helyzetek, amik eszünkbe juttatják, hogy mégiscsak különbözünk a társainktól.

accessibility-1538227.jpg

És hogy mit lehetne tenni, hogy könnyebb legyen az (ön)elfogadás?

Az embernek ezt először fejben kell elrendeznie magával. Először nekünk, magunknak kell elfogadni magunkat, és csak aztán háborodhatunk fel, ha valaki negatívan áll hozzánk a betegségünk miatt. De vannak olyan külső tényezők, amik sokat segíthetnek.
Az akadálymentesítés , akár egy hivatalról van szó, akár egy turista látványosságról. Az sosem volt megoldás, hogy a négy fal között élje le az ember az életét csak azért, mert valamilyen betegséggel él.
Az érzékenyítés már iskolás korban, hogy a gyerekek tudják, hogy hogyan forduljanak a fogyatékkal élő társaik felé, és a későbbiekben is.
A szülők oktatása a témában, akár a gyerek oktatásán belül, hiszen a gyerekek otthonról veszik a legtöbb viselkedési normát az oktatás mellett, és ha azt látják, hogy a szülők másképp viselkednek, akkor ők is nehezebben lesznek elfogadóak. Természetesen a szülő nem feltétlenül azért viselkedik úgy ahogy, mert problémája van a fogyatékkal élőkkel. Sokszor ő maga sem tudja, mit kellene tennie, segítsen, ne segítsen.

Az elfogadás kulcsa mi magunk vagyunk. Az egyén, a társadalom. Csak meg kell tanulnunk segíteni egymást.

A mindennapi életben mindenki képes kialakítani magának azt a napi rutint, amely során a lehető legjobban el tudja végezni a feladatait problémák nélkül.
Ilyenkor könnyű elfogadni magunkat, de amint akadályt gördít elénk az élet, azért eszünkbe jut egy pillanatra, hogy mások vagyunk, és csak azután veselkedünk neki a dolognak. Mert nincs olyan, hogy lehetetlen.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük