Manapság egyáltalán nem egyszerű párt találni. De mégis próbálkozunk vele, mert a boldogságot mindenki megérdemli.
Még az egészséges (nevezzük őket annak az egyszerűség kedvéért) embereknek sem könnyű A fogyatékkal élőknek pedig még nagyobb kihívás, a jelenlegi helyzetben még nehezítettebb is a pálya. Mert lehet, hogy a szőke herceg azért ér ide lassan, mert kidöglött alóla a ló, és gyalog folytatja az útját, de most még a határok is le vannak zárva, és az országon belül sem mozoghat olyan könnyen az ember fia.
Teljesen normális, hogy az ember szeretné megtalálni élete párját, akivel leélheti az életét boldogságban. A 21. század viszont valami olyasmit hozott magával, ami nem segíti, inkább hátráltatja ezt az egész folyamatot, legyen szó egészségesről vagy valamilyen fogyatékkal élőről.
Mozgássérültként pedig nem csak egy „egyszerű” önbizalomhiánnyal, vagy megfelelési kényszerrel kell megküzdeni sokszor, amikor valakit próbálunk megismerni, de még az esetleges hiányosságok is ott vannak.
Vannak társkeresők fogyatékkal élőknek, de talán nem nagy meglepetés, ha azt mondom, hogy a legtöbben egészséges emberrel képzelik el a jövőjüket. De nehogy azt higgyük, hogy ha sorstárssal ismerkedünk, akkor borítékolható a „boldogan éltek, amíg meg nem haltak”. Mindkét oldalon voltam, és pofára esés lett a vége.
Biztosan vannak, akik úgy gondolják, hogy az online térben egyszerűbb ismerkedni nekünk, és persze, az ember bátrabb, de jobb esetben nem az online térben élik le az életüket a felek, és legkésőbb a találkozásnál úgyis kiderül az igazság.
Az elején még úgy voltam vele, hogy nem ajtóstul rontok a házba, és csak némi beszélgetés után közöltem a másikkal, hogy mi is a szitu, miért hoznám magamat kellemetlen helyzetbe, ha egyébként sem érzem a szikrát kettőnk között. Később azonban taktikát váltottam, és már az elején közöltem, hogy ne áruljak zsákbamacskát.
Mindkét esetben két végkifejlete lett a történetnek. Vagy nem volt következő beszélgetés, és a másik fél felszívódott teljesen, vagy pedig megmaradt a friend zone, ami nem rossz, mert legalább nem lépett le szó nélkül, de nem is az volt, amire vágytam.
Arról az általános jelenségről nem is beszélve, mikor a férfiak(?) egy része egyből a „szex?” kérdéssel nyit. Olyankor én vagyok az, aki instant bezárja a csevegő ablakot.
Sokakat érdekel persze a téma, hogy egy fogyatékkal élő hogyan is szexel, és a beszélgetések is sokszor ide lyukadtak ki, aztán az információ birtokában ,ami nem igazán extra, az emberi test felépítése megegyezik, eltűntek, mint a kámfor. Lehet ők valami extrára vágytak, ki tudja.
Ha mégis úgy tűnt, hogy randira kerül a sor, akkor pedig kivétel nélkül visszamondták idő előtt. A jobb fejek 1-2 nappal a megbeszélt találkozó előtt, a rosszabbak aznap, 1-2 órával előtte közölték, hogy bocs.
És én még a mobilabb kategóriába tartozok, tudok utazni, de vannak, akik otthonokban élnek, az ő helyzetük még nehezebb, pedig a boldogságra ők is vágynak, ők is emberek, akik megérdemelnék, hogy ne a négy fal között éljék le az életüket.
Nem vagyunk szentek mi sem. Volt, hogy én mondtam, hogy „kösz, nem”, és én léptem le. Nem omlok az első, velem szembe jövő férfi karjaiba csak azért, hogy végre legyen valakim, és válogatok is, persze, mint mindenki, mert nem mindegy, hogy kivél éli le az ember az életét. Az erőszakos, „majd én megmondom, hogy legyen” emberek nem a kedvenceim, hiába sugallják a Szürke ötven árnyalata típusú könyvek azt, hogy egy nőnek erre van szüksége. Egyetlen férfi se higgyen ezeknek a könyveknek!
Most csak reménykedem, hogy ha vége ennek a rendkívüli helyzetnek, akkor csak elér hozzám a szőke herceg lóval vagy anélkül.
Leave a Reply